Sándor György
Közgáz kollégium, 1977.
Egy kiállítást - mint minden más egyebet - végtelenül sokféleképpen lehet megnyitni.
Például így is... „Teljesen váratlanul ért Halász Géza kiállításának megnyitása. Hirtelen nem is találok szavakat. Ezért csak, itt, most, kapásból, rögtönözve, ami hirtelen eszembe jut.” Vagy : „Nem akarok itt most hosszan beszélni a rajzokról...” És hosszan beszél. Vagy : „Röviden csak annyit...” És hosszan beszél. Vagy : nem is mond semmit. És mégis hosszan beszél. Vagy: rövid, de semmit mondó... tehát hosszúnak tűnik. Lehet egy kiállítás megnyitóját szemtelenül kezdeni: „Tisztelt Vendégeink! Kedves barátaink, ellenségeink! Kedves bámészkodók, hivatalból idekényszerültek, őgyelgők! Úgysincs hova menni! Már megnézem, megint mi ez itt?! És főleg családtagok!” Lehet falból pocskondiázni az alkotót: „Nézzék meg ezt a szerencsétlen, mafla, girhes pojácát. Gyér, rőt kis bajuszát, sunyi tekintetét, bamba, kényszeredett vigyorát. Ezt a tudálékoskodó, már a hét elején, mindjárt hétfőn Moszkvába siető, ott is majd biztos mindenből viccet csináló, szadista-mazochista, Archangelszki-poentirista, judeo-bolsevistát, aki tulajdonképpen önmaga karikatúrája, úgyhogy nincs is szükség a rajzaira. ” Lehet veterán módra: „Halász Géza, vagy ahogy mi neveztük magunk között a mozgalomban: Halász Géza barátom és harcos társam volt, az egyetlen élő szemtanúja hőstetteimnek, mert, ugye, Ő ott is csak rajzolt; mi fedeztük.. anyagilag - Egyszóval Géza elvtárs, fedőnevén: Géza elvtárs, az egykori mensevik, ma többségben.. jó képeket állított ki.” Lehet jópofáskodva : „Halász Gézának a Törökbálinti kollégiumban készült rajzait a karikatúra világkiállításon láttam Montrealban; illetve: Halász Géza Montreali képeit Törökbálinton láttam.” És még sokféleképpen lehet, csak egyféleképen nem lehet egy kiállítást megnyitni: érdemben ! Tudniillik más műfaj a rajz és más a szó, megpróbálok ezért egy kis példával halványan, Gézához csak közelíteni. A humor egyik fogása: a kimozdítás. Egy mindenki által ismert, megszokott tárgyat például, egy ajtót, valamikor régen az első karikaturista egy kicsit kimozdította, nem kinyitotta: megdöntötte; még nem annyira, mint a Pisa-i ferde-tornyot, csak egy kicsit. És felharsant a váratlanságon az első nevetés. Aztán megszokták, és már egy kicsit ferdén: nem volt váratlan, tehát tovább kellet az ajtót a keretével dönteni, hogy komikusan hasson. Aztán még direktebbé kellett tenni az ajtó poentírozását, még szájbarágóbbá a valamikori nüánsszal elért finom humort, hogy hatásos legyen. Az ajtót a feje- tetejére kellett állítani. Aztán a háborúk önmaguktól is feje tetejére állították. Aztán még tovább kell szegény alkotónak csavarni az idegeken, hogy észre vétesse az ajtó humoros voltát. Aztán még tovább. Aztán az ajtó, ahogy döntögettük, lassan visszatért eredeti állapotába. Géza! Csak egy kicsi hiányzik és vissza tudod állítani az ajtót teljesen. Egy az egybe ábrázold, úgy ahogy van, mert önmagában a leghumorosabb! Tehát ma már elég csak megemlíteni, felskiccelni valamit, és mindnyájan nagyon sokat, az elképzelhető és képzelhetetlen összes variációt a dolgokról, dolgainkról, annyi minden történt a történelmünk folyamán magunk által-velünk. Egy ősrégi kínai mondás szerint: „A tökéletes tettben nincs mozdulat,” A tökéletes beszédben pedig nincs szó. Tehát nem is folytatom. Talán csak annyit, pocskondiázó stílusban: Ki állítja, hogy ez kiállítás?!! Mi itt a művészet?!! Ilyet - amilyet Halász Géza produkált - minden ugyanilyen művész tud. A karikatúra kiállítást megnyitom. Kaján Tibor szavaival: Tekintsük meg magunkat! |